Odakint szépen rendben kúszik egyre lejjebb a hőmérséklet, megcélozva valami olyan tartományt, amelyet már csak kelvinben lehet mérni, celsius-értéktől már megriadna a szervezet, ha a naptár nem is jelezné, az időjárás tesz róla, hogy ne felejtsük el, tél van, hamarosan itt az év vége.

Szóval odakint valami csontbahatoló, meg éjszaka is, én a meleg szobából nézem, biztonságos közelben a radiátor, nem zavar a résnyire kinyitott ablak sem, a beszökő mínuszok. A tetőn valami dérszerű, vagy egész egyszerűen csak a tél lehelete, nem is tudom, fehér izé, mindegy is, hogyan hívjuk.

Az én leheletem forró viszont, és dacára mindennek, ami tél, és hideg, valami meghatározhatatlan vidámság veszi körbe az éjszakát, melegíti azt az izét itt, legbelül.

Beleharapok a téli levegőbe, hát persze, hogy beleharapok, miért is ne tenném, üdítőbb, és amíg a hideg a gyomromba kúszik lefele, valamilyen időcsavarba kerülök, páréves leszek megint, felhőtlen és boldog kisfiú, aki úgy várja a telet, a havat és a karácsonyt, ezt az egész misztikus évzárást.

Persze az ajándék volt akkor a legnagyobb szám, a mögöttes valami elrejtőzött, csakúgy, mint a dobozok, csomagok, különféle titkos helyekre rejtett meglepetések, amiket már jóval korábban fel kellett kutatni, meg kellett keresni. Megvolt rá a megfelelő stratégia, serlokholmsz módjára centiről centire átvizsgálni a gyanúsnak vélt helyeket, aztán néha sikert is elérni, bár, így visszatekintve, azért jobb volt az, ha sikertelen a kutakodás, igaz, ezt akkor még nem éreztem.  

Szeretnék visszaidézni valami igazán emlékezeteset, de nem megy, és ez így jó, egy mesebeli tündér mindig eljött hozzám, kezével megcirógatott, lágyan betakart, én meg gyermeki naivsággal hittem el neki mindent, játszadoztam az álmaimmal, olyan magától értetendőnek tűnt az egész.

Most már nem tudom, mi fogott meg benne igazán, de nem is fontos, színek és illatok, hangok és ízek kavarognak bennem, hogy aztán a masszából összeálljon valami, ami jó, tényleg, amit megfogalmazni talán nem lehet, de karácsonynak hívnak.

Az újabb jéghideg levegővel itt vagyok ismét, nagyjából félúton harminc és negyven között.

És mégis!

A Jó Tündért csókoltatom! Mert itt van ám velem most is!

Nemcsak propagálni kell az egészséges életmódot, hanem aktívan élni, gondolom én, így aztán mikor beköszöntött a vidám ősz, és vége szakadt a teniszidénynek, komolyan gondolkodóba estem.

A teniszidény kitétel is erős csúsztatás azonban, hiszen hiába nyüstöljük egymást már évek óta a vörös salakon Gy-vel, idén talán ha háromszor ragadtunk ütőt, Gy. elkalandozott, nemhogy ütni, de még jóféle olaszrizlingeket kortyolni sem igen lehetett vele.

Csüggedés nincs, sportolni viszont muszáj, valami olyasmit kell hát találni, amit még télvíz idején is akár, megadjuk a testnek ami neki jár.

Két lehetőség ötlött fel bennem kezdetben, hogy aztán hamar el is vessem őket. A bodibilding volt az első, de olyan hendikeppel indulok a Közép-Európa legszebb férfiteste versenyben, hogy teljesen felesleges izmoznom. A másik a sakk volt, erről meg lebeszéltek, nem is sport az ilyen értelemben, hiába bizonygattam, hogy nyitott ablakok mellett, jó levegőn sokat jelent az is.

Aztán a futást ajánlották, baj nem lehet belőle, próbálkozzunk meg hát vele. Nem tűnik vészesnek, véltem, lehet közben gondolkodni, nézni tájat, embereket, eszközigénye minimális, nem is tart sokáig.

Hosszú ideig érleltem magamban a gondolatot, hogy én most kocogni fogok. Elméletileg is megalapoztam a választásomat, egy Fixx nevű amerikai úriember A kocogók könyve című alapvetésével, aminek értékéből talán csak az von le valamennyit, hogy nevezett illető futás közben beállott infarktus következtében halálozott el.      

Egy szép napsütéses vasárnap reggel aztán már magam előtt sem halogathattam tovább a dolgot, melegítőalsót húztam, kapucnis felsőt, edzőcipőt, aztán gyerünk.

Stratégiám kiválóan felépített volt, a háztömb körül jelöltem ki magamnak egy jókora kört, amit aztán majd háromszor. Gondolatban és verbálisan nem is volt baj, meg a kezdet kezdetén sem, még csak furcsán sem néztek rám, az első kör közepén aztán elkezdett valami szúrni, úgy gyomortájt, a második kör már szenvedés volt, a harmadik meg maga a nagyhalál, megtudtam, szegény Fixx miért, és a végén még ott volt ötemeletnyi lépcső is.

A korlátba kapaszkodva vonszoltam fel magamat, lihegtem, mint a vadászeb, teletöltöttem a kádat, nehezen, de belemásztam, egy üveg sörrel a kezemben, hogy jó darabig ki se jöjjek onnan.

Szeretek egészségesen élni, gondoltam, majd azon kezdtem el meditálni, vajon hova is raktam a sakk-készletet.

Március huszonegyedike, a csillagászati tavasz első napja.

Szerencsére a havazás, a didergés már nem fenyeget, de csak pár napja hihettük el végleg, hogy decemberig nem is kell törődni velük.

Ott van a levegőben az az illat, már a reggeli szellőztetésnél is bekúszik az orrba, a zsigerekbe, össze nem téveszthető semmivel, a frissesség, a természet feltámadása.

Megjönnek az első allergiás eredetű prüszkölések is, tizenöt reagensből tizenegyet állapított meg a vizsgálat, nem rossz arány, de még mindig van hová fejlődni.

Egész nap csak sétálni kellene, kirándulni a mennyországba, élvezni a napot, a szelet.

A város persze, mint mindig, tele van porral, ez maradt itt a télből, a porok városa, minden este bokszért kiált a cipő.

Mindenhol szerelmesek kóborolnak, ők ülnek a parki padon, a presszók nyitott ablakaiban, kávéjukat kevergetve.

Lépéspróbákat tesznek egymás felé, kóstolgatják egymást, önmagukat, hogy megtalálják, s aztán újra elveszítsék.

A tavaszi fáradtság is támad, de nem győzhet, lezúzzuk hamar, vitamin, meg egyáltalán, maga a tavasz.

Vékony dzsekik kerülnek elő, nagykabátok a szekrénybe, be, ne is vegyük elő őket soha.

Persze fel kell frissíteni a ruhatárat, hölgyeknek főleg, új cipők, új szoknyák, új minden.

Meg a focitavasz, már jóval kevésbé fontos, mint bármikor, de mégis, lehet követni vele az idő múlását, nyár eleje lesz, mire befejeződik.

Nyitnak a kerthelyiségek, nem lesz többé dohányszagú az alsónadrág, ha ránk tör a szombat esti elhajlás.

Megindulnak a gombóc fagylaltok is, krémes és hideg, a kedvenc helyek előtt elhaladva megindul a nyálelválasztás.

Beszéljünk a virágokról is, nyílnak rendesen, a dolguk ez, mi meg szagolhatunk, bódulhatunk.

Költözőmadarakról szó se essék, régen hazajöttek már.

Mindenki felszabadult, boldog, tél terhe levetve, vitamin az egész szervezet.

Szóval, a szerelmesek, a levegő, a virágok, a kerthelyiségek, a miniszoknyák, a szél, az illatok…

Nem lenne rossz okosan, aktuálisan és időszerűen előadni a dolgokat, ilyenkor, februárban, valami vidám kis jelmezbáli történet, némi tanulsággal elegyítve, meg persze még több sikerélménnyel, amikor is lealáztam mindenkit, török basát, kengyelfutó gyalogkakukkot, meg fülesmackót is, és nyakamba került a farsangi aranyérem. 

Mondom, nem lenne rossz, egyáltalán, de sajnos igaz sem, mint lúzer nem most kezdtem el tevékenykedni. Pedig aztán…

A történet úgy nagyjából huszonöt évvel ezelőtt kezdődött, hogy aztán véget is érjen, mindössze pár nap. Mint minden akkori tízéves, karcosra hallgattam moderntalking lemezemet, szerintem akkor már sziszikeccs is ott volt szobám falán, sárga topban, de hogy szépítsek, a káefté első, meztelen festett arcú címlapos bakelitje is gyakori vendég volt lemezjátszómban.

Szóval, mint minden tízévesnek, fiúnak, a felsoroltakon kívül még egyetlen dologra terjedt ki érdeklődésem, ez pedig a sztárvórsz volt, ahol a birodalom már visszavágott, aktuálisan, ha minden igaz, a dzsedi tért vissza.

Nem is volt hát kérdéses, februári iskolai jelmezbálban mit viseljek, ez vitathatatlan. Az már problémát okozott, nem is kicsit, melyik csillagharcos legyen a kiválasztott. Az én igazi főhősöm hanszoló volt, nem kellett volna más, sötét nadrág, mellény, valami barnás póló, meg lézerstukker, de egyrészt akkor még hiányzott hozzá a markáns férfiarc, meg bálványdöntésnek is éreztem volna, ha a szobámon kívül, ahol azért valljuk be, sokszor, szóval a szobámon kívül is, én, mint hanszoló.

Lukkal nem rokonszenveztem sohasem különösebben, meg amúgy is, hanszoló vetélytársa volt leja hercegnő ügyében, akit mellesleg szintén nem akartam alakítani farsangkor, vajon miért. Robotok kiestek szintén, na, ők magyarázat nélkül, maradtak ketten, csubakka és dartvéder.

Gondolkodtam sokat, de hosszú barna szőröket nem tudtam volna előállítani sehogy sem, így maradt nekem a sötétruhás, még sötétebb lelkű főgonosz.

Fekete nadrág, fekete köpeny nem okozott gondot, fekete sisak meg alapos filmbéli tanulmányozásra került, és némi segédlettel ugyan, de elkészült, kartonpapírból.

Otthon jól begyakoroltam, gonosz menés, gonosz tekintet a sisakrostély mögött, szinte átlényegültem teljesen.

A nagy esemény, iskolai farsang valami okból a sportcsarnokban zajlott, emlékeim szerint jelentékeny számú érdeklődővel, bár ez azért nem biztos. A lényeg a lényeg, hogy szépen beöltöztem, és miután végigtekintettem a többi jelmezes kollégán, már tudtam, az első helyet, meg a vele járó ajándékkönyvet most aztán senki és semmi.

Egyenként szólítottak minket, pedagógus, kezében mikrofon, mindenkivel elmondatta, éppen kicsoda is ő. Na, itt lesznek gondjaim, gondoltam, a vastag kartonpapír mögül szűrve hallatszott ki akkor még nem bariton hangom. Ami nem lett volna baj, ha a tanerő felismerte volna, ki is vagyok, de úgy látszik, nem járt moziba, és némileg hallásával is gondok, így ötször kérdezte meg, én ötször válaszoltam feleslegesen, mire aztán sisak felemel, illúzió rombol, én meg mikrofonba, bele, dartvéder, lemondóan.

Azóta is meg vagyok győződve arról, hogyha akkor nem tolom fel a sisakot, lazán megnyerem versenyt, de így, hogy nem tudtam teljesen átlényegülve hozni a figurát, esélyeim jelentékenyen megcsappantak. Így is lett, persze, Józsit a béből hozta a zsűri ki elsőnek, talán pingvin volt, vagy jegesmedve, már nem emlékszem, mindegy.

Én a második helyezéssel teljesen vigasztalhatatlan voltam, úgyhogy egy év múlva visszavettem teljesen, trikóban, klottgatyában, mint kosárlabdázó.

Nem is nyertem vele semmit...