Odakint szépen rendben kúszik egyre lejjebb a hőmérséklet, megcélozva valami olyan tartományt, amelyet már csak kelvinben lehet mérni, celsius-értéktől már megriadna a szervezet, ha a naptár nem is jelezné, az időjárás tesz róla, hogy ne felejtsük el, tél van, hamarosan itt az év vége.

Szóval odakint valami csontbahatoló, meg éjszaka is, én a meleg szobából nézem, biztonságos közelben a radiátor, nem zavar a résnyire kinyitott ablak sem, a beszökő mínuszok. A tetőn valami dérszerű, vagy egész egyszerűen csak a tél lehelete, nem is tudom, fehér izé, mindegy is, hogyan hívjuk.

Az én leheletem forró viszont, és dacára mindennek, ami tél, és hideg, valami meghatározhatatlan vidámság veszi körbe az éjszakát, melegíti azt az izét itt, legbelül.

Beleharapok a téli levegőbe, hát persze, hogy beleharapok, miért is ne tenném, üdítőbb, és amíg a hideg a gyomromba kúszik lefele, valamilyen időcsavarba kerülök, páréves leszek megint, felhőtlen és boldog kisfiú, aki úgy várja a telet, a havat és a karácsonyt, ezt az egész misztikus évzárást.

Persze az ajándék volt akkor a legnagyobb szám, a mögöttes valami elrejtőzött, csakúgy, mint a dobozok, csomagok, különféle titkos helyekre rejtett meglepetések, amiket már jóval korábban fel kellett kutatni, meg kellett keresni. Megvolt rá a megfelelő stratégia, serlokholmsz módjára centiről centire átvizsgálni a gyanúsnak vélt helyeket, aztán néha sikert is elérni, bár, így visszatekintve, azért jobb volt az, ha sikertelen a kutakodás, igaz, ezt akkor még nem éreztem.  

Szeretnék visszaidézni valami igazán emlékezeteset, de nem megy, és ez így jó, egy mesebeli tündér mindig eljött hozzám, kezével megcirógatott, lágyan betakart, én meg gyermeki naivsággal hittem el neki mindent, játszadoztam az álmaimmal, olyan magától értetendőnek tűnt az egész.

Most már nem tudom, mi fogott meg benne igazán, de nem is fontos, színek és illatok, hangok és ízek kavarognak bennem, hogy aztán a masszából összeálljon valami, ami jó, tényleg, amit megfogalmazni talán nem lehet, de karácsonynak hívnak.

Az újabb jéghideg levegővel itt vagyok ismét, nagyjából félúton harminc és negyven között.

És mégis!

A Jó Tündért csókoltatom! Mert itt van ám velem most is!